TÁJEGYSÉGEK

SZATMÁR

"Pihen a komp, kikötötték" Petõfi S.

Széle ez az országnak, itt jelzi a térkép legkeletibb pontját. Két ország - Ukrajna és Románia - határának kapcsos zárójele fogja közre Szatmárt. Itt ma is együtt él a háborítatlan természet - minden szépségével - és a mérhetetlen társadalmi ellentmondások sokasága. Két rohamosan fejlõdõ város, Mátészalka és a peremlét minden gondját ismerõ Fehérgyarmat jelenti központját. Ezen a tájon érkezik hazánkba a Tisza, a Szamos, itt kanyarog az Ecsedi-lápon tett útja után a Kraszna, sok ágra szakadtan szabdalja a Túr. Másutt már nem honos virágokat rejtenek erdei, mocsári tölgyei büszkén állnak õrt a réteken, s egy-egy leszállófán megpihen ma is a holló, a réti sas, a héja, az ölyv. Vizei partját dióligetek szegélyezik, s amint a folyó kanyarog, úgy kúszik mellette az országutak nadrágszíjnyi sávja. Falvakat köt össze, melyek történelemrõl, irodalomról, õsi kultuszról híresek. Szatmárcsekén Kölcsey élt, itt írta Himnuszunkat.Sírja körül a temetõben pogány emléket õriznek a csónakos fejfák. Tiszabecsnél Rákóczi vívta elsõ gyõztes csatáját. Matolcsról Zalka Máté indult forradalmi útjára. Tiszacsécsén Móricz született, hõseinek gyermekei ott élnek Uszkán, Magosligeten, Tiszakóródon. Itt ma is Arany János magyar szavával szólnak, a büszkeség és tartás a partiumi szellem hagyatéka. Ecseden Báthori vára állott, korábban a Guthkeledek fészke. Csengerben Árpád-kori templom vall a hit õsrégi hagyományáról. Ezen a tájon az ártól óriás gát véd, amelyet 1970 után, a vészt követõen emelt az ember. A Paládok vidékén múltat õrzõ házak, szavak, mesék varázslata bûvöl el. De sorolni a szépet egy könyv is kevés lenne. És vajon nyújt-e sok gyönyörûség vigaszt akkor, amikor szóba kerül az oktalan iskola körzetesítés? Vagy ha küszködik az itt élõ sok ezer munkát nemtaláló? És hallgathatunk-e arról, hogy itt a gazdálkodás annyi, mint küzdelem? Mentek, menekültek, utaznak ma is a boldogulásukat nem találók errõl a vidékrõl. Már a városok üzemei sem kérnek több munkáskezet. Elesett öregek szép szavú emlékezései sem feledtetik a mai kiszolgáltatottságot. Új és új nekiveselkedések próbálnak a szépség e táján boldogságot teremteni. Szatmár: küzdõ magyarság falvai, lehetõségeket valóra váltó városai nekifeszülve harcolnak, hogy tovább már ne oldjon, hanem kössön a táj. Mert élnie kell a tájnak, mely embert adó, magot befogadó, tengerit, almát termõ, ekét törõ talajú, kereket fogó, birkózásra késztetõ óriás, s ha kell - szelíd szeretõ.

BEREG

Keresztszemes hímzés a vásárosnaményi múzeumban.

Fogyó holdsarlóként ül a Tiszaháton Bereg. Az ukrán határ mentén Lónyától Badalóig öleli folyó, patak, csatorna, szegdeli liget és erdõ. Morotvája, a Nyírestó-Bábtava jégkori emléket õriz. Õsgyepén gyógyfû, emberei ajkán mese terem; legenda szól Bánkról, ki egykor itt lakott és birtokolt földet, s Tiborcról, ki innen indult panaszával. Csarodán Rákóczi dombját emlegetik, amott Tarpán Esze talpasai álltak a Fejedelem mellé, Naményban pátenst adott ki a gyõztes vezér.Errefelé kökénybokor a mezsgyehatár, itt a kilences a varázsszám, Erõs Jánosok birkóznak a földdel. Beregben nem jár vonat, itt minden messze van, és mi a szemnek paradicsom, onnan a gond arkangyala ûzi ki a boldogulni nem tudót. Innen negyedszázada költözik a nép, a portákon ritka a gyermeki szó. Árvult házak kulcsait tanácsi vasszekrények õrzik. E tájon rézszínû a föld minõségét mutató aranykorona, esõben a föld, mint a cibere, napfényben, mint a szikla, olyan kemény. A védett beregi síkság szépsége és a hûség kevés, hogy maradásra bírjon, munkát kínáló üzem alig akad erre, gazdaságai naponta harcolnak a létért. Lónyán két évszázada Kakukk Imre és segédje tornyot emelt a harangnak fából; Landor Ferenc, a vándorasztalos olyanná rajzolta a tákosi parasztbarokk templomot, hogy az ma is Notre Dame-i áhitatra késztet. Az itt élõ nép a szép virágot, a béke madarát, a gránátalmát, a búzaszemet maga szõtte vászonra hímezte, hogy legyen asztalának terítõje, kenyerének óvója, koporsójának kendõje. A Tisza, a Kraszna, a Szamos találkahelye ez a táj, nyaralók, fürdõzõk, evezõsök, halászok világa; a folyóparti erdõkben ritka madarak lakoznak. A Beregerdõ, a Bockerek, a Dédai erdõ fát nevel, öreget, erõset. Vadat rejt, agancsost, királyit. És a Bereg embere, kit nem kényeztet a természet, mindennap új csodát teremt. Tudással, tisztességgel, verejtékes munkával tör fel földet, annak gyümölcsét szedi csûrbe, ládába, derékroppantva gyûjt kincset. És nevel okos ivadékot, ki a közeli Vásárosnaményban kvarchomokból üveget fúj, fából lemezt készít, a vasat Tiszaszalkán könnyedén hajlítja, gyógyításhoz tudást szerez, ruhát formál mûhelyekben, a Tiszán hajót vezet. Bereg a fák világa. A fáké, melyekbõl készül bölcsõ és koporsó, az élet fájáé, mely új hajtást ígér, nem mesefa.

RÉTKÖZ

Vizes rétek, ingólápok világa a Rétköz.

A Tisza mentén, északkeletnek húzódón terül el a Rétköz. Tiszaberceltõl, Veresmarton át Kisvárdáig az itt honos lakosság serénységének megannyi bizonyítéka kiséri az utazót. Megfogták a futóhomokot, a dombokat szõlõvel zabolázták, a terméketlen földre tavat teremtettek, tudománnyal szövetkeztek, hogy változtassanak a tájon. Az ingó lápot, mit szeszéllyel vitt ide-oda a szél, csatornák hálójával borították be, s így szilárddá lett a föld. Ma már megterem rajta a jó széna, a kender, a répa, a káposzta. A föld megbírja a gyárat, a mûanyag szálat gyártót, a baromfit feldolgozót, az izzót készítõt, az öntödét. De megáll rajta az út és a híd is. Ahhoz, hogy az élettõl kicsikarják, amit kínál, okos fõk kellettek. Tiszabercelen írta Bessenyei, hogy a pénzt szorgalmatos kereskedés, gondolkodás szüli, az okosság pedig a tanulástól függ. Ezért a pulya ma is zokszó nélkül kel útra, hogy a tanyáról iskolába menjen. Éppen úgy, ahogyan egykor a többre vágyó diák Pataknak vette útját - hol szekéren, hol gyalog, hol korcsolyán. Ott tanult Comeniustól és utódaitól emberséget, kálvinista keménységet, hitet. De nincsen ez másként ma sem, ám a fiatalok útja vezethet Kisvárdára és Nyíregyházára, Demecserbe, Ibrányba, hogy középfokon képezzék magukat. A táj központja Kisvárda. A múlt század közepén indult fejlõdésnek e település, amely egykori kisboltos városból ipari és kulturális központtá alakult. És a városok közelsége új és új lendületet ad a rétközieknek. Munka, piac, mûvelõdés, közlekedés - mind azt segíti, hogy megváltoztatott zsombékos-lápi világuk helyén szilárd jövõt építsenek.

NYÍRSÉG

A névadó fák sûrûje is jelzi: a Nyírségbe érkeztünk.

Szabolcs vezér, akitõl a megye nevét nyerte, a Tisza mentén várat épített. Szemben a tokaji heggyel, hogy õrizze a királyi és követi utakat. Hogy védje a tájat, mit reá bíztak. A Nyírség urává lett, a tájé, mely Erdély felé nyújtózott. Voltak itt õslápok, tocsogók, erek és patakok, zavartalanul fújt a hegyekbõl lezúduló szél, hajtotta a homokot, mely rosszabb volt az esõverésnél. Mûhelyében aranykincset készítettek az ötvösök Rakamazon, Timáron ügyes bõrösök szolgálták a vezér háza népét. A történelem nem volt kegyes az ide telepedettekhez. A hont foglalók után jövök megismerték szigorát. Vákáncsos kunyhó ajtórepedésén nézte a szegény, mint emel Bátorban katedrálist az ura. Követni sem tudta, miként váltja itt egymást magyar király, várost alapító erdélyi fejedelem. Volt az itt élõ török elöl bujdokoló, Bocskai büszke hajdúja, földesura megalázottja, Báthori katonája. Ha lázadt, a korbács mindig rajta csattant, és ha valaki nem bántotta, a köré legendát szõtt a népi képzelet. Siratta jó urát, Rákóczit, aki innen indult bujdoklására, emlékét õrzi fa, vers, dal. Emlegetik a hõs Simonyi óbestert Kállóban, de emléke sem tudja feledtetni, hogy e városban, a megyeházán, a szegénylegénytalpa alá tüzes padlón ostorral verték a tánc ütemét. Vérbe fojtott, eltiport forradalmak, a 48-as, a 19-es hõseinek vére festette vörösre az itteni földet. A nyírségiek nemegyszer megfogyatkoztak. Háború, pestis, tüdõbaj, tûzvész tizedelte õket. Helyükbe jöttek és magyarrá lettek az elzásziak, a lotharingiak, telve reménnyel. És jöttek ökrös szekérrel Gömörbõl, Békésbõl a tirpákok. Ígéret csábította õket is, a föld reménye. Õk szlovák bibliából imádkoztak, Luther hitén voltak, és az országban elsõként váltották meg magukat örökre a földesúri hatalom alól. Õk tették várossá a mai megyeszékhelyet, Nyíregyházát. Bokortanyáik védõn bújtak össze, szorgalmukkal vettek erõt a homokon, építettek várost, iskolát, templomot, házat. 1837-ben már királyi pecsét hitelesítette településük városi rangját. Másfélszáz esztendõ talán semmiség egy város életében. A históriában csupán egy villanás. És mégis, ennyi idõ elég volt ahhoz, hogy Nyíregyházát lakói 120 ezres településsé fejlesszék. Észak felöl erdõ védi, délen ipara terjeszkedik. A poros kisvárosból, melyet Krúdy olyan szépen irt le, pezsgõ életû helység lett, iskolák városa, a zene fellegvára, új iparágak telephelye, kirándulóturisták célpontja. Tereinek egymásba nyíló rendszere levegõs belvárost ölel körbe, megõrzött régi épületei szemet gyönyörködtetnek. Itt összpontosul a kereskedelem, az egészségügy, az oktatás, és innen sugárzik szét a megyébe egy új kor modern szellemisége. A két évtizede elindult fejlõdés kimozdította helyükbõl a nyírségi községeket is. Jól mûködõ gazdaságok, feldolgozóüzemek, gyárak telepedtek meg, a mezõgazdaságot felvirágoztatta az alma, a dohány, a burgonya. Mára már elmondhatjuk: a történelemmel folyó pörben az itt élõ ember lett a gyõztes. Ki útra kel Szabolcs-Szatmár közepén, a nyírségi legnagyobb tájegységben, Nyírbátorban gót templomcsodát, barokk oltárt talál, kis falvakban Árpád-kori templomok köszöntik, Bátorligeten jégkor elõtti õsláp õrzi a természet ritkaságait. Bakta környékén õstölgyesben bóklászhat, a Tisza mentén ipari mûemlékre lel. Benczúr Gyula és Krúdy szülõházánál adózhat a nagyok emlékének. Itt az utcákon találkozók még köszönnek egymásnak, az emberi léptékû települések emberi viszonyokat teremnek. És az egykor viharos viták középpontjában álló Penészlek is megtalálható a térképen, mellette földgázkút, a szegénység emlékét néhány tájház õrzi már csupán. Ha könnyebb is lett az élet, könnyûnek mégse mondható. Mert a szél a Kárpát felöl ma is hajtja a homokot, küzdeni kell itt a kenyérért, nyári forróságban, tûzmeleg homokon. De maradásra késztetõ kerítésoszlopokként állnak itt most is a nyírek, e fehér felkiáltójelek.

NYÍRI MEZÕSÉG

A Tisza, a holtágak, a morotvák világa a Nyíri Mezõség.

Paszabi szõttesek.

Holt ágak szövevényében találjuk a helyet, ahol az 1846. év augusztusának 27. napján Széchenyi István elsõ kapavágásával elkezdõdött a Tisza völgyének szabályozása. Kanyarulatokat vágtak át, gátakat emeltek a szeszélyes folyó mentén, hogy termékennyé legyen a föld, biztonságba kerüljön a Nyíri Mezõség népe. Ide már átnyúlik a löszhát gazdag talaja, erre gazdagon terem a határ. És innen Tiszadobtól kõhajításnyira, Tiszanagyfaluban tett történelmi igazságot az új kor, amikor az országban az elsõk között azoknak adta a földet, akik arra a legméltóbbak. A kastély, az Andrássyak fészke, ahol a ,,vörös grófnõ" - Károlyi Mihályné Andrássy Katinka- nagylánnyá serdült, kamaszok otthona lett, s ezzel végleg eldõlt az ezeréves pör. Tiszaeszlárt a múlt század végén a zsidók ellen koholt vérvád tette hírhedtté; ma csendes falu. És az igazságosztó névalkotás Büdszentmihályból Tiszavasvárit csinált, elhessentve ezzel az egykori szegénység rémének emlékét a várostól, ahol ma gyógyszeriparunk büszkesége áll. Lépésnyire innen, a Tiszán erõmû ontja áramát, zsilip fogadja be a hajót, mit itt, Tiszalökön készít az ügyes munkás. Idelátszik a dadai határ, hol számítógép vezérli a borsóföldi munkát. Tenyérnyi része ez a megyének, csöppnyi tája a hazának, mégis leolvashatók róla a történelem rétegvonalai.