A megye mai területe 1950-ben Szabolcs, Bereg, Ugocsa és Ung vármegye közigazgatási egyesítésével alakult ki Szabolcs-Szatmár néven. Neve 1990. január 1-jével Szabolcs-Szatmár-Bereg néven vált véglegessé.
 

A HONFOGLALÁS  ELÕTT

Hogy az ember mikor vette birtokába ezt a területet, azt a régészet ma még nem tudja teljes biztonsággal meghatározni. Az utóbbi évtizedek régészeti kutatásai azonban elég gazdag leletanyagot tártak fel ahhoz, hogy kimondhassuk: a neolit, az újkõkor embere mintegy 6500-7000 évvel ezelõtt megetelepedett ezen a tájon. A Méhteleken 1973-ban napvilágot látott újkõkori lelet, agyagisteneivel, az addig csak Dél-Magyarország területérõl ismert Kõrös-kultúrához kapcsolható. Kalicz Nándor régész mintegy 5000 évesnek becsüli az általa Rétközberencsen megtalált újkõkori telephelyet. A pattintott eszközök mellett szép számban kerültek felszínre csiszolt kõbalták, edénytöredékek, csontszerszámok is. A már említettek mellett Tiszabezdéd, Tímár, Tiszalök, Tiszavasvári, Tiszadob, Oros, Nagykálló és Nagyecsed környékén bukkantak még az újkõkori ember nyomaira.
Az újkõkort felváltó rézkor tárgyi emlékeibõl Tiszadobon, Paszabon, Székely és Nyírlugos közelében találtak a kutatók. Bronzkori leleteket tártak fel Nyíregyháza, Nyírpazony, Baktalórántháza és Kispalád térségében. Ezek közül kiemelkedik a kispaládi díszített fokos, amely nemcsak harci eszköz lehetett, de feltételezhetõen rangjelzõ szerepet is betöltött.
A korai vaskor jellegzetes tárgyai Penészlek, Piricse, Nyírkarász, Tiszabercel, Napkor, Ófehértó, Kántorjánosi határából kerültek elõ, míg a késõi vaskoré Gáváról, Balsáról, Pátroháról és Cserepeskenézrõl.
A leletek elhelyezkedésébõl úgy tûnik, hogy az újkõkor embere többnyire folyók mentét, az erdõs, az erdõs-sztyepp és mocsaras tájak találkozásait kedvelte, amit csak részben követtek telephelyeik megválasztásakor a rézkoriak. A bronzkoriak a mostani megye majdnem mértani középpontján végighúzódó kelet-nyugati irányú vonal mentén telepedtek meg, míg a korai vaskor embere a folyók természetes átkelõhelyeitõl vezetõ és egymással Ófehértó tájékán egyesülõ utak mentén hagyott hátra maradandó nyomokat. A késõi vaskorban élõk viszont mintha újra visszahúzódtak volna az erdõs, mocsaras vidékekre, a folyók partjára, alighanem a biztonságosabb védekezés lehetõségeit találva így meg.
 

A  HONFOGLALÁSTÓL  -  MOHÁCSIG

A megye az ország egyik legjelentõsebb, leggazdagabb honfoglalás kori leletanyagával rendelkezik. (Pl.: honfoglalás kori íjtegez a kenézlõi temetõbõl, veretes tarsoly az újfehértói temetõbõl, fegyveröv és nõi hajfonatkorongok Tiszaeszlárról).
A legelõkben, dúsan termõ földekben, a vadaknak otthont adó erdõkben, halban bõvelkedõ folyókban, vízi állatoktól hemzsegõ, nádat, sást fölösen termõ mocsarakban egyaránt gazdag táj ideálisnak tûnt a honfoglaló magyarság számára. Az életük szervezéséhez, fenntartásához új földet keresõk így az elsõk között vették birtokba ezt a térséget. Szabolcs vármegye Árpád-kori székhelye Szabolcs nevü helység volt, melynek már az államalapítás elõtt, a X. században is központi szerepe volt. A földvára a 895. évi honfoglalást követõ évtizedekben épült. Szabolcsot, mint központot körbevették azok a honfoglaló nemzetségek, kiknek fõnökeit és családtagjaikat a környék rangos sírleletei (Tarcal, Kenézlõ, Rakamaz, Geszteréd) jelzik. A másik központot az Árpád-kori Borsova vármegye területén Kisvárdán kereshetjük, ez azonban nem tûnik olyan jelentõsnek, mint Szabolcs.
Béla király Névtelen jegyzõje a Nyírséget, a Tiszahátat és a Szamos völgyét megszerzõ magyarokkal kapcsolatban nagy hódoltatásokról és jeles csatákról szól, amelyekben különösen Õsbõ, Velek, Tass, Szabolcs és Tétény jeleskedtek. A régészek és a történészek megítélése szerint pedig - egyesek úgy vélik, hogy már jóval 896 elõtt - a magyarsághoz csatlakozott kabarok szállták meg, mint elõre küldött katonai segédnépek, a Felsõ - Tisza vidékét. Az bizonyos, hogy e vidéket már az elsõ megszállók birtokba vették. Alátámasztja ezt az a tény, hogy a Kárpát-medencében máig feltárt X-XI. századi temetõk egytizedét ebben a térségben találtûák meg a régészek. A Tuzsér, Tiszabezdéd környékén a Tisza fõ ágából kiszakadó és abba Tiszabercelnél visszatérõ Kis-Tisza bal partjára, mint gyöngyfüzérre a szemek, úgy illeszkednek a honfoglalás kori falvak. Tiszaberceltõl Tiszadobig, Tiszavasváriig a folyó hajdani árterébõl kiemelkedõ dombokat, magaslatokat szállták meg õseink. Hasonlóan megtelepedtek a Tiszára merõleges Anarcs-Nyírkarász és a Buj-Nyíregyháza-Érpatak-Geszteréd irányú földsávon, valamint a Nyíregyházától legyezõszerûen elágazó Nyíregyháza-Apagy, Nyíregyháza-Nagykálló, Bicskepuszta-Balkány vonulatokon. Elkerülték viszont a homokos talajú térségeket.
A honfoglalás után három királyi vármegye, Szabolcs, Borsova és Szatmár igazgatási és bírói szervezete terjesztette ki fennhatóságát e terület lakóira. Mivel ez a vidék gyakran került a mindenkori uralkodóval szemben trónkövetelõként fellépõ trónörökösök, hercegek kezére, a királyi vármegye bomlása itt viszonylag hamar megindult. A megye fontosabb nemzetségei, családjai ekkor a Balogsemjén, Jákó, Aba, Hont-Pázmány, Gutkeled, Szente-Mágócs, Zovárd és Péc voltak.
A XI-XII. században a kunok betörései zaklatták a lakosságot. Többször is feldúlták, végigrabolták ezt a területet. Az ellenük való harcban mások mellett I. László is jeleskedett, aki különösen kedvelte az országnak ezt a részét, s szívesen tartózkodott itt. Szabolcsban 1092-ben zsinatot is tartott.
1241-ben Szatmár, Borsova és Szabolcs vármegyéket a tatárok dúlták fel, elpusztítva a földvárakat is. 1261-ben IV. Béla fiának, Istvánnak adományozta ezt a földet, ahol kiélezõdtek a belháborúk. Hamarosan a tartományurak kerítik hatalmukba. Az ország gazdasági fejlõdésével, a pénzgazdálkodás meghonosodásával, az állandó királyi székhely kialakulásával, az Anjouk idején ez a térség a perifériára szorult. A tatárjárás után gyorsan felbomló királyi vármegyék helyén fokozatosan kialakultak a nemesi vármegyék, melyeknek az igazságszolgáltató szerepköre mellett a közigazgatási és katonai funkciója is növekedett. 1284-ben már oklevél említi Szabolcs vármegye alispánját és négy szolgabíróját, míg Szatmár négy szolgabírójáról egy 1299-ben datált oklevél szól elõször.
Az oligarchák, kiskirályok, tartományurak, majd a ligákba szervezõdõ bárói családok egymás elleni harca következtében jelentõs károk érték a termelõerõket, átrendezõdtek az értékek, és a korábban önmagát szabadnak tudó nemesség is belekényszerült a familiáris intézményrendszerbe. Különösen bizonytalanná vált a jobbágyok és a szegény szabadok helyzete. Ennek következtében 1437-ben, egyidõben Budai Nagy Antal erdélyi felkelésével, a Nyírségben is fellázadtak a jobbágyok. Tarpai Márton állt a nyíri parasztok élére, hogy a nemeseken, fõurakon megbosszulja elszenvedett sérelmeiket, nyomorúságukat. A lázadást Szabolcs és Szatmár megyék nemessége egyesült erõvel verte le. Tarpai Mártont és lázadó társait kegyetlen halállal büntették. Ebben az idõben az Ibrányi, Vay, Bay és Fáy családok, a Báthoriak, Perényiek, Kállayak, Drágfyak, Várdayak, Károlyiak és a Hunyadiak birtokoltak itt hatalmas uradalmakat, tucatszámra falvakat.
A bírói és igazgatási szervezetét kialakító vármegye még hosszú ideig vagy a területén birtokos fõnemes, vagy egy-egy országos méltóságot viselõ fõúr fennhatósága alá tartozott. Mátyás uralkodása vége felé elrendelte, hogy a megyei nemesség a maga kebelébõl válassza alispánjait, de ezt a tisztséget, egyáltalán a megyei tisztségeket tehernek érezték a nemesek. Szabolcsból, Szatmárból és Beregbõl is több adat van arra, hogy gyakorta súlyos pénzbírsággal kellett kényszeríteni a megválasztottakat tisztségük elfogadására. A XV-XVI. században sem Szabolcsnak, sem Szatmárnak nincs még kialakult megyeközpontja. Szabolcs leggyakrabban Kisvárdán és Nyírkarászon, Szatmár pedig Csengerben tartotta törvényszékeit és közgyûléseit.
1445-ben a Székesfehérvárott tartott országgyûlés a törvényhatóságokat öt kerületbe sorolta. Szabolcs, Szatmár, Bereg és a társmegyék a tiszántúli kerület részei lettek, és Hunyadi János kormányzata alá soroltattak.
Az oligarchák és ligák egymás elleni harcát, valamint a központi hatalom elleni szervezkedését alig fékezte meg Mátyás király, amikor e térség lakóinak újabb veszedelem szakadt a nyakába. 1475 februárjában Nagyvárad alá ért a török martalócok egyik serege, amelyik Szabolcs megyét is megsarcolta. Szatmár, Bereg, Ung és Ugocsa akkor még elkerülte ezt a csapást, és a késõbbiek során is kívül esett a török támadások és sarcolások fõsodrán. Szabolcs megye azonban ettõl az idõtõl fogva állandóan érezte, szenvedte a török hatalmát. Ez a tény is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az 1514-ben meghirdetett keresztes hadba számosan vonultak a térség falvaiból, mezõvárosaiból. A török veszedelem mellett a jobbágyságra nehezedõ földesúri elnyomás pedig azt eredményezte, hogy Dózsával egyidõben ennek a vidéknek a parasztsága is fellázadt. Faluról falura vonulva, kastélyokat, udvarházakat, templomokat sarcoltak, dúltak fel, mígnem uraik kegyetlen bosszút álltak rajtuk. A parasztok oldalán harcoltak a gencsi és a tyukodi nemesek is.
1543-ban 181 települést tartottak nyilván a megyében. Ebben az idõszakban a török betörések miatt megerõsítették az itt található várakat, kastélyokat. A fõurak és a tehetõsebb középnemesek sorra építették erõsségeiket. Ezek közül a török megjelenésével, az ország két, illetve három részre szakadásával egyre nagyobb jelentõségre tett szert a nagyecsedi, a szatmári, a kisvárdai és az 1571-ben megépült nagykállói vár.
 

MOHÁCSTÓL  -  A SZATMÁRI BÉKÉIG

A mohácsi vereség súlyos következményekkel járt Szabolcs, Szatmár, Ung és Ugocsa megyék sorsára nézve. Ez a terület majd két évszázadon át a hadak fõ vonulásának útjába esett. Itt vonultak a Habsburg uralkodók zsoldosai Erdély ellen, itt jött keresztül az erdélyi fejedelem, ha a Királyhágón innen volt ellensége, s mindennapos vendégek voltak a török portyázók is. A XVI. század végén, a XVII. század elején nagy csapatokban vernek itt tanyát a hajdúk, rablásból tengetve életüket, amíg Bocskai István el nem telepíti õket Szabolcs megye már teljesen elnéptelenedett déli részein.
Állandóan vitatott terület volt ez a néhány vármegye a mindenkori erdélyi fejedelem és a magyar király között. Egyezkedések, alkudozások, kompromisszumok és hitszegések váltogatták egymást. Gyakori volt e tájon az árulás, a pártváltoztatás, a többet ígérõnek való behódolás, és ez szinte minden esetben megbosszulatlanul maradt. Ily módon került Szatmár vára és Nagybánya Balassi Menyhért kezére, akinek a szeszélyébõl azután megszámlálhatatlanszor cserélt gazdát. Amíg Szabolcs megye nemessége szívében Szapolyai Jánosnak, majd az erdélyi fejedelmeknek hódolt, a vármegye közepén Kálló és Várda várát osztrák zsoldosok ülték meg, és tartották a Habsburgok hûségén.
A feudális anarchia, a XV. század végének és a XVI. század elejének társadalmi, történelmi viszonyai igen kedvezõtlenül hatottak a katolikus egyház intézményére, szervezetére, annak mûveltségbeli és erkölcsi állapotára. A két uralkodó közötti küzdelemben ebek harmincadjára kerültek az egyházi birtokok. Ezzel párhuzamosan ugyanitt felvirágzott a reformáció. Megkönnyítette ezt a folyamatot Szabolcsban és Szatmárban is az, hogy protestánssá lett Drágfy Gáspár, Szatmár legnagyobb földesura és Török Bálint, a debreceni uradalom birtokosa, s hamarosan a Vayak, Kállayak is. Erdõd, Sárospatak, Debrecen - a protestantizmus kisugárzó központjai, fellegvárai - körbeölelik a mai Szabolcs-Szatmárt. A hamarosan megalakuló debreceni és sárospataki kollégium pedig bõséggel küldi tanítóit, papjait a már meglevõ vagy újonnan szervezõdõ gyülekezetekbe. 1545. szeptember 20-án tartják az új hit vallói Erdõdön az elsõ zsinatot. 1629-ben egész Szatmár vármegyében már csak egyetlen katolikus papot tûrnek meg, Nagyecseden.
A reformáció térhódítása jelentõs szellemi, ideológiai, sõt társadalmi változást jelentett. Nem szabad megfeletkezni arról sem, hogy mindez az erdályi fejedelmek védnöksége alatt történt, tehát erõteljesen Habsburg-ellenes töltete is volt. Nem véletlen, hogy Wesselényi nádor, Zrínyi Péter, Frangepán, Nádasdy, I. Rákóczi Ferenc ezen a vidéken szervezték összeesküvésüket, és errõl a vidékrõl toborozták 40 000 katonájukat. Ezen a vidéken bontotta ki késõbb Thököly, majd II. Rákóczi Ferenc is a nemzeti felkelés zászlóját.
E küzdelmek dicsõséges fejezetei nemzeti történelmünknek. Ám azt is el kell mondani, hogy 1711-ben, amikor a majtényi síkon gúlába állították a kuruc fegyvereket, meghajtották a III. Károly császárt és királyt képviselõ tábornokok elõtt a kuruc zászlókat, alig maradt ennek a több megyét magába foglaló térségnek lakója. Mocsarak, lápok, üres puszták éktelenkedtek a honfoglalók által annak idején benépesített térségeken, Polgártól Kótajig, Rakamaztól Nyírgyulajig, Bogátig alig-alig lézengett néhány ember.
 

A SZATMÁRI BÉKÉTÕL - 1848-IG

A szatmári béke után viszonylagos nyugalom köszöntött a Felsõ-Tisza vidékének lakosságára. Viszonylagos, mert bár hadjáratok, csaták nam zaklatták a lakosságot, de sújtották pestis és kolerajárványok. Sújtották a Tisza áradásai, az idõnként egész falvakat elpusztító tûzkárok vagy az 1814-1817 közötti éhínség is.
Az 1711-tõl 1849-ig terjedõ korszak a lassú, de biztonságos lét jegyeit hordozta magán. Az elnéptelenedett falvak sorra benépesültek. Nyíradony 1712-ben, Tímár 1718-ban fogadta új lakóit.Szervezett kincstári telepítés keretében német lakosságot kapott Vállaj és Rakamaz község. Az egri káptalan betelepítette a hajdúktól elhagyott Polgárt, a gróf Károlyiak pedig Nyíregyházát (1735). Jelentõs számú család költözött Nyírgyulaj, Bogát, Vencsellõ, Kiskálló, Oros, Nyírlugos községekbe, Balmazújváros mezõvárosba. A falvak többségébe kis létszámban települõ ruszin, szlovák és román családok hamar megindultak a spontán asszimilálódás útján, 2-3 nemzedéken belül feladták etnikai hovatartozásukat és beolvadtak a magyarságba.
A tájegység ez idõben megmaradt mezõgazdasággal foglalkozó területnek. A lakosságot iparcikkekkel a mezõvárosokban megtelepedett kézmûvesek látták el, illetve az e térséget környezõ jeles vásározó helyek csábították országos vásáraikra az itteni lakosokat. A mai Szabolcs-Szatmár-Bereg területén Kisvárda, Fehérgyarmat, Nagykálló, Mátészalka és késõbb Nyíregyháza voltak a jelentõsebb vásározó helyek. A látszólagos nyugalom mögött azonban erõteljes és fokozódó társadalmi feszültségek halmozódtak fel. A Mária Terézia korabeli úrbérrendezés fél és negyed telekben szabta meg az itteni jobbágyok birtokát. 1772-ben, amikor mind Szabolcsban, mind Szatmárban lezajlottak a rendezési munkálatok, ez még nem okozott különösebb gondot. Jobban növelte a társadalmi feszültséget, hogy az uralkodónõ az erdõk felügyeletének és haszonélvezetének jogát a nemességre ruházta. A legtöbb úrbéri per ezekben az idõkben keletkezett. Az igazi feszültség azonban csak 1836 után jelentkezett, amikor az országgyûlés által elfogadott törvény nyomán megkezdõdött a falvak határainak rendezése. Szatmárcseke, Ököritó, Tiszalök, Nádudvar, Polgár, Tiszadob, Máriapócs és más községek lakossága oly mértékben elégedetlenkedett, hogy számos esetben katonaságot kellett kivezényelni.
A jobbágy-földesúr ellentét elmérgesedése megoldást követelt. Válságba került a földesúri tulajdonforma és a köznemesi életmód is. Ezt a nagy gazdasági és társadalmi változást a magyar nemesség összekapcsolta a polgári nemzetállam megteremtésének célkitûzéseivel. A nemesség szélsõségesen Habsburg-ellenes volt, mely indulatok még az ellenreformáció korának küzdelmeiben gyökereztek.
Szabolcsban és Szatmárban az 1830-as évektõl a megyei hatalomból részesült olyan nemzedék, amelyik a liberalizmus mellett kötelezte el magát. Olyan jeles egyéniségek tartoztak közéjük, mint Kölcsey, Wesselényi, Károlyi György, Eötvös Mihály vagy a Patayak. Velük szemben azonban egy erõs konzervatív tábor is felsorakozott, melyben Uray Bálint, Drevenyák Ferenc, Kende Zsigmond és a Dessewffyek játszották a fõszerepet.
Az 1848-as forradalmat örömmel üdvözölte mind az öt megye lakossága, és a küzdelmekbõl is kivette részét.
 

AZ 1848 UTÁNI ÉVEK

1849-ben, miután a magyar forradalom és szabadságharc elbukott, a vármegyék autonómiáját felszámolták. Királyi biztosok kerültek a közigazgatás élére. A politikai és közigazgatási elnyomás szorosan összeszövõdött e térségben a birtokviszonyok rendezésével, továbbá a korábban nem tapasztalt méretû természetátalakító tevékenységgel.
1857-1872 között zajlottak le a birtokrendezési perek, amelyek összefonódtak a Tisza árszabályozási munkálataival. Eltûntek a több ezer holdas nádasok, kiszáradtak a korábban halat bõven kínáló tavak, csíktól hemzsegõ erek. A volt jobbágyok, házas és háztalan zsellérek ettõlfogva parasztok, cselédek, napszámosok lettek, akiknek a földmérõk kiméregették a fél, negyed és nyolcad telkeik után a 14, a 7 vagy a 3,5 hold földeket, hogy osztozkodjanak rajta a Mária Terézia uralkodása óta ugyancsak megnépesedett családjaikkal. Soha nem tapasztalt nagy nyomorúság köszöntött erre a térségre. Amíg országosan a 0-5 hold között birtokló nincstelenek és törpebirtokosok aránya 53,5% volt, addig itt ez az arány meghaladta a 62%-ot. Az 5-100 hold közötti gazdaságok országosan 45,5%-os, a térségben viszont csak 35,3%-os arányt képviseltek. A korabeli Szabolcs megye 800 000 hold mûvelhetõ területébõl 176 000 holdon 20 uradalom osztozott 216 000 holdját pedig 105 birtokos tudta a magáénak 1000-3000 holdas birtoktestekben. Nem volt jobb a helyzet Bereg és Szatmár megyékben sem.